Avagy minden, ami a Don kanyarnál történt.
1942. május 20-án még nem gondolta vitéz Jány Gusztáv altábornagy, a 2. magyar hadsereg parancsnoka, hogy mi vár itt rá, amikor leszállt a vonatról Kurszk városába.
A hadsereg, a német, olasz, román hadsereggel és a 4. német páncéloshadsereggel egyetemben, a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került.
Már a korai, nyári harcok során kiütköztek a magyar hadsereg korszerűtlenségéből adódó hátrányok. A nem megfelelő páncéloserők és a tüzérség lassúsága miatt, mind mind a gyalogságot kellett bevetni, ami időnként, indokolatlanul nagy emberveszteséggel járt.
1942 szeptemeberére a II. magyar hadtest erejét és önbizalmát vesztve, rendezkedett be Don partjának védelmére. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival:
1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már „leírták”. A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.[1
Lajtos Árpád
Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádraösszpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.
Majd jött a tél…
A helyenként -30, -40 fokos hideg nem könnyítette meg katonáink helyzetét. Sőt! A téli kiegészítő ruházat hiányában, a katonáknak kreatívitásukra kellett hagyatkozni, hogy mivel tuningolják fel uniformisukat a fagyhalál ellen. A helyzetet csak tovább nehezítette a hiányos táplálkozás és fűtés, ami időnként tömeges megbetegedésekhez vezetett.
Ezzel szemben a szovjeteknél mind minőségben, mind felszereltségben más volt a helyzet. Nem egy fogságba esett szovjet katonánál találtak amerikai típusú húskonzervet, vadi új fegyvereket és még az egyenruhájuk is tél kompatibilis volt.
A veszteségek pótlására és a legyengült, sebesült katonák leváltására volt egy terv a magyar hadvezetés részéről. Na, de ez is amolyan “neszenekedfogddmegjól” típusú terv volt. Ugyanis a felváltó csapatokat, a honi csapatok készleteit kímélve, csökkentett fegyverzettel és felszereléssel küldték ki a Dón kanyarban állomásozók helyére. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek. Mindezt 1943. január 13. és 20. közötti napokban valósították volna meg…
Viszont 1943. január 12-én, a -30 fokos hidegben, erős harckocsi támogatással megindult a szovjet hadsereg.
A Osztrogozsszk–Rosszos hadművelet célja a vasútvonal fennhatóságának megszerzése volt.
A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett.[2]
A hadsereg parancsnoksága ezek után nem véletlenül kérte a Cramer-csoport bevetését. A Cramer- csoport, egy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből álló erős kötelék, ami egy esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot jelentett.
Na ezt utasította vissza a német vezetés, jobban mondva von Weichs, aki azzal indokolta döntését, hogy ez még nem egy “igazi” támadás…tévedett!
Annyira azonban hajlandó volt, hogy a Cramer-csoportból legalább a német 700. páncélosköteléknek adott parancsot az ellentámadásra. Na, de ez is ám csak 27 elavult T-38-ast és 9 rohamlöveget jelentett, amiknek nagy többsége a nagy hó és hideg miatt nem ért oda időben. Puff neki.
Ami pedig odaért, az január 14-én el is esett.
Ugyanis január 14-én került sor a német T-38-asok és a szovjet T-34-esek összecsapására, amikor a szovjetek a scsucsjei hídfőből is kitörtek. A harminchat T-38-asból csupán három harckocsi maradt meg.
Ennek ellenére a magyar csapatok és a random összeverbuvált német erősítés derekasan helytállt és amennyire erejükből tellett, hátráltatták az előrenyomulást. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a támadók hivatalos veszteségei. Ugyanis a január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek. Hurrá!
Azonban a német felső hadvezetés továbbra is megtagadta a Cramer-csoport bevetését, SŐT még a visszavonulás halvány gondolatát is megtiltották a magyar hadseregnek, mondván:
„az utolsó emberig kitartani a Donon”
1943. január 15-re a doni arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek a szovjetek. Ehhez merően hozzájárult vitéz Jány Gusztáv altábornagy álláspontja, aki hűen ragaszkodott a hitleri parancshoz:
„az utolsó emberig kitartani a Donon”
Tette ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője (von Witzleben tábornok) nem egyszer célzott arra, hogy ő maga, német tisztként, nem adhat parancsot a visszavonulásra, ellenben Jány megtehetné, hiszen ő nem a német hadsereg tisztje.
Január 17-re a hadsereg már teljesen felbomlóban volt. Katonák ezrei menekültek nyugatra a gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsi és sígyalogság) elől. Akadtak bátor, de inkább merész ellenálló csoportosulások, de őket könnyű kézzel semmisítették meg a szovjet katonák. Akik pedig nem álltak ellen, azokat “csak” lefegyverezték és hagyták tovább menekülni, jobban mondva szenvedni a több méteres hóban és fagyban.
A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.
Akik maradtak…
A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza.
Elveszett mintegy 120.000 ember.
Január 24-én vitéz Jány Gusztáv vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.
Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:
„Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
A hadsereg maradványait április 24-én elkezdték hazaszállítani, a hadsereg-parancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette. Az utolsó vonat május 30-án indult, amellyel Jány Gusztáv is hazatért.
Minden tisztelet a Don kanyarnál elesett katonáinknak. Örökre emlékezni fogunk Rátok!
Forrás: wikipedia
2020. októberében adott interjút az indexnek Csáky Attila producer, aki Csáky Kálmán, a 2. magyar hadsereg tartalékos zászlós unokája. A nagyapa fotói hátborzongató módon adják vissza a Don kanyar hangulatát.
Kiemelt kép: Csáky Kálmán
